3an madár poloska-lubicka

Ma megpróbáltam megúsztatni egy poloskát. Egész jól ment neki, vagy két percig mászkált a kagylóban a víz alatt, mintha nem is lenne rajta 10 centi víz. Aztán egyszercsak feljött a víz tetejére és elkezdett úszni:-) ilyen szép lábtempót régen láttam, komolyan mondom :-) Néztem vagy öt percig, aztán otthagytam mert kész lett az ebédem. Szerintem még most is ott úszkál a víz tetején. De legalább nem fingta tele büdös poloskaszaggal a konyhámat...

Délután meg kaptam egy üzenetet, aminek megörültem nagyon:-) állítólag madár vagyok Valakivel, együtt lettünk azzá, mert eddig csak szárnyak voltunk külön-külön...örülök neki, mert szeretek repülni:-) ...bár ha három madár lennénk, akkor meg láthatnánk alulról hogyan repülünk magunk után...

Holnap vizsga, megyek tanulni, szurkoljatok:-)

Achmed

Aki azt állítja, hogy nem fél semmitől az vagy hazudik, vagy már nem él.

Mert ha nem fél semmitől, akkor attól sem fél hogy elveszít valamit ami fontos a számára. Ha semmi sem fontos a számára az életben, akkor mi öröme a Földön?!? Valószínűleg semmi. De ha semmi öröme nincs ezen a világon, akkor nem is bír itt élni, és önygyilkos lesz...vagy merénylő...esetleg a kettő együtt...
Ilyenkor örülök a félelmeimnek... :-)

mindenért megfizetsz

Úgy veszem észre - és ez majd' negyed évszázados tapasztalat - hogy semmit sem adnak ingyen. És ez nem egyenlő azzal, hogy mindenért meg kell dolgoznod. Nagyon nem. Az életedet körülvevő dolgok sosem állandóak, változnak: hol kapsz dolgokat, hol elvesztesz dolgokat.

Pesszimista felfogással úgy is mondhatnám: feláldoztam a félévemet egy lány és egy munkahely oltárán. Mostanra elvesztettem mindet: a lányt a félév miatt, a munkahelyet a lány és az egyetem miatt. De nem bánom. Hiába no, egy seggel nem lehet három lovat megülni :-) Da hát az élet már csak ilyen: hol elvesz, hol ad. Elvette a kutyámat is...most akkor kérdezhetnétek: jólvan, ennyi mindent elbuktam, látszólag így elég szarul indul az évem, de akkor mit kaptam helyette? Mert a mérleg egyenlő lesz mindig....
Kaptam valami egészen mást, ami mindezeknél az életet megkeserítő materiális, lenyegtelen baromságoknál fontosabb lehet: kaptam egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy megtaláljam az utam, az életem értelmét, a célomat, a társamat. Mert azt hiszem ez a legfontosabb dolog a világon.

Most itt álltam meg, körbenéztem, és rájöttem hogy az összes dolog a világon jelentéktelen apróságnak tűnik, ha érzem és tudom hogy az a valaki mellettem áll, és azt a nyugalmat érezhetem mellette, hogy megérkeztem, nem kell tovább mennem...mint a hétvégén... Már csak egy feladatom/tunk maradt:
meg kell bizonyosodnunk róla, hogy mindez igaz, nem álmodunk. A rengeteg "fentről" jövő segítségnek mind oka van. Olyan érzésem van néha, mintha az Úrnak elege lenne a bénázásunkból, és a finom terelgetések helyett drasztikusabb és gyorsabb eszközökhöz folyamodott volna :-)) Nevezhetjük sok mindennek: sors, Isten, Allah, lényegtelen. Hiszem, hogy valami segít nekünk eligazodni a világban, és tudja minek mikor van itt az ideje. Talán mi most értünk meg, most nőttünk fel egymáshoz, és megkaptuk az esélyt arra, hogy megszépítsük egymás életét. És hogy mindez több mint tíz évünkbe került? Talán lesz alkalmunk bepótolni az elvesztegetett időt...Már csak élnünk kell a lehetőséggel...

KEGYETLEN ÚT - egy kuloár kimászásának története, Szabó Lőrinc tollából...

Mikor beleolvastam a versbe, a Tengerszem csúcs alatti kuloár jutott az eszembe róla, amit kicsit benéztünk és amelynek a tetején lévő "lapos" részen áll Zoltánöcsém a képen, mögötte a könyökénél éppen fellépek a tetőre...hogy milyen volt? Ezt talán a vers adja vissza legjobban...



"Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél
és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
sír a szemem…
Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már
reménytelen.

Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez,
ez a kevés,
ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat
a lélek, és
elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,
vak lavinák.
Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis
csak visz a láb.

És ez segít, az állat, ez segít most,
a testi gép:
nélkülem jár s pótolja gyönge társát,
a lélekét.
Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz;
akármi: jobb!
Itt veszel, súgja, és szavára ismét
megindulok.

Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
a félelem.
Neki a bőgő hónak! tántorogva
és részegen,
mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték
kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
szirtjei közt…

S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!
Teát, rumot!
Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?
Még nem vagyok!
Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…
Oly messziről?
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
puhúl a szőr. "


...a csúcsról lefelé jövet, útban a menedékház felé szerettem volna átteni a csákányt a jobb kezemből a bal kezembe...nem tudtam...ráfagyott a kesztyű...

borulás

Az az érzésem valami gonosz kis kobold jött és kihúzta alólam a szőnyeget. Összeomlott minden amit eddig építettem, amiben eddig hittem. És most itt állok, körülnézek és nem tudom merre induljak. TE vagy az egyetlen reményem, aki talán a jövőt jelentheti számomra. Talán minden azért történik most, hogy az összeomlott életem darabkáiból újraépíthessem az egészet, Veled.
Egy kicsit minden este meghalok nélküled, mert remélem hogy amikor felkelek Te ott leszel melletem. Aztán jő a hajnal, kinyitom a szemem és nem vagy ott;
visszahúz az ágy és kedvem sincs kimászni és belevetni magam a világ zsongásába.

El kell döntenem hogy a szivemre, vagy az eszemre hallgatok.
Az eszem azt súgja: maradj budán, fejezd be az egyetemet, keress valami munkát és a többi megoldódik valahogy.
A szívem mást mond...a szívem azt mondja le van szarva az egyetem, a jó fizetés és minden, és csak Te számítasz. A szívem azt mondja: menj haza és tölts Vele annyi időt amennyit csak tudsz, mert az idő olyan dolog ami mindíg fogy, és ami megfizethetetlen.
Nehéz döntés, és talán nem is fogom tudni egyedül meghozni...

Annyira hiányzol mint a másik felem, folyton itt érezlek magam körül, kereslek, és eltelik néhány másodperc mire rájövök hogy még mindig egyedül gubbasztok a szobámban. Nagyon új érzés. Tulajdonképpen várok. Várok Rád, várom hogy belépsz-e az életembe és várom hogy mi keveredik ki a kettőnk kapcsolatából. Ez már kapcsolat? Mikor érezzük úgy, hogy beléptünk egy kapcsolatba? Honnantól számít két ember kapcsolata "kapcsolatnak"? Számomra ez most megfoghatatlan, remélem valaki meg tudja magyarázni ezt nekem a megjegyzések között. Feje tetején áll az egész, felborult az egész életem, bár tudom nem csak az enyém. Talán segíthetnénk egymásnak kilábalni belőle, és újraépíteni...

A múlt héten azt találtam mondani egy lánynak, hogy ha kirugat nem kell tovább néznie a pofámat... Ma kirúgtak... Ennyire ronda lennék?

Együgyű vallomások Vitó Zoltán tollából....

"Amikor hó van és fagy,
én akkor is fürjes tavaszban járok, -
de csak ha velem vagy:
Tenélküled hideglelősen fázok;
öt-lépésnyi szobám kietlenül nagy;
rámdermednek tarajos jégvirágok...

- Hallasz csengve didergő dallamot?:
Semmi! Ne félj!: Csak a magány kolompolt;
s hol nincs már semmi íz,
számban a kortynyi víz
ajkaid égő hiányára gondolt -
s koccanva megfagyott..."

Long way home...

hosszú az út...állomástól állomásig,
egy szívtől egy szívig...
jó volt érezni és látni a szemedben az örömöt
mikor megérkeztem,
kerestelek és megtaláltalak,
aztán együtt örültünk és fáztunk, hosszan, csendesen.
szinte szótlanul, alig beszélgetve örültünk egymásnak,
kutatattuk beszéd helyett mi mindenre jó még az emberi test előbél kitüremkedése...
és majdnem-konyakmeggyesen méghosszabb az út
a vasúttól - a vasút mentén - a városig...
aztán otthagytál...félig megszeretve, félbehagyva,
és már csak egy lámpának köszönhettem felébredve, egyedül hazafelé...
mert Téged valahol még egy másik élet várt...
Istenem, de mennék egyszer Veled haza...

Kiránduláson

"Jólesett látni a hegyoldalon,
kiránduláskor, az emelkedő
úton, előttem, férfi- s nő-barátok
között, az édes nyárban, jólesett
és megnyugtatott látni gondtalan
lábadat és bokádat, derekad
feszülését s a csípőringató
két comb fiatal mozdulatait,

amint a rövid sportruha alatt
lassan szétnyíltak és összehajoltak
húsodban a csontok, forogtak a
csuklók, szabályos együttműködéssel
emelve egymást az emelkedő
úton, előttem, s egyenkint mutatva
a dolgozó test szép gépezetében
a csontváz élő alkatrészeit:

jólesett látni, hogy ott mégy előttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a
kocsis nézi kocogó szekere
bakjáról a jólismert lovakat,
sohasem únva meg a szétdobált
lábak ollózását, az eleven
csont-hús-játékot, testvér-állatok
mozgásának ős-örök ütemét."

(ismét egy gyöngyszem kedvenc költőmtől)

can't stop

Vannak olyan tulajdonságai mindenkinek, amik annyira beleivódtak a személyiségébe, hogy nem tud rajtuk változtatni. Nekem is van ilyenem. Én nem tudok megállni.

Képtelen vagyok nyugton ülni, folyton hajt a kalandvágy vagy adrenalinfüggőség vagy mindenki nevezze aminek akarja. De beleőrülök ha több napig egyhelyben kell ülnöm.
Ha kiállok egy szikla szélére, nem a tériszony fog el, hanem ellenkezőleg: kétségbeesetten keresek valami kapaszkodót, amit megmarkolhatok, és mondogatom magamban: nem ugorhatsz le, nem ugorhatsz le, nincs rajtad az ernyő, nem ugorhatsz le. Néha tényleg félek tőle hogy nem fog használni. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni! Pusztán szeretem a zuhanás nyújtotta szabadságot, azt a csendet, a teret, ami körülvesz; ugynakkor robajlik a füledben a szél ahogy 150-el zuhansz lefelé...abszurd egy kissé...Semmiben nem tudok egyhelyben állni...
Az iskolai "parádékon" kerülgetett a legjobban az őrület...másfél óra...egy örökkévalóságnak tűnt...nekem mennem KELL! Jobban elfáradok egy óra állásban mint öt órányi gyaloglásban. Ezek a fizikai kényszereim... Amit viszont nem értek, hogy a kapcsolataimban miért van ez ugyanígy. Miért nem vagyok képes kivárni? Talán jobban megélem a változást, mint mások? Talán a gyengeségem jele a türelmetlenségem? Nem tudom. Azt tudom csak, hogy egy kényelmetlen szituációt nem tudok sokáig tétlenül nézni, az ellen tennem kell valamit...volt olyan időszak, amikor nem ilyen voltam, volt amikor nem tettem...csak tűrtem, nyeltem, és ez belülről emésztett fel és fájt...talán az újabb fájdalom elkerülés miatt, saját védelmemre alakult ki bennem, hogy amíg nem érzem a biztonságot, addig sosem állok meg, mindig változtatni akarok: javítani, építeni, szebbé-jobbá-szorosabbá fűzni...vagy ha így nem megy, hát ellenkezőleg...
Vagy építem, vagy bontom a kettőnk közé húzott falaimat...az nekem nem megy, hogy csak álljak és nézem a félig lebontott falat, és felette átvetve néhány szót cseverésszünk kitudja meddig...lépnem kell: mennem kell, vagy maradnom...és tudom csak egyszer állok meg...de akkor örökre...

Ungarische Meggájver; avagy eszközhasználat budai módra

Mire jó egy pár hegymászó hardware...ék, karcsi, kötél és máris száradnak a ruhák:-)

Békét

Nem szeret(t)em a hiphop-ot...de asszem kezdem érteni a Belgákat: Magyar Nemzeti Hiphoppot!!!

miért?

hogy miért ennyi idézet? Mert vannak akik nálam szebben meg tudják fogalmazni azt, ami bennem van...bár ezekt meg nem könnyű megtalálni:-)

mint ahogy munkát sem...ja igen, azt is keresek...valami nyugodt helyen...mondjuk elmennék hómunkásnak az Antarktiszra...

egyszer...

Csak kérlek, egyszer
"Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett."

(Csukás István)

mi lenne, ha...

Hogy mit várok az életemtől? Mit várok a Társamtól? nem tudom...még azzal sem vagyok teljesen tisztában, hogy Tőled és a kapcsolatunktól mit várok. Nem lesz egyszerű Velem sem, tudom, és minden lépéssel csak bonyolódik a dolog. Szeretném, hogy egy kicsit beleláss abba, miért van ilyen hullámzó hangulatom mostanában:

Iszonyatosan idegesít az egyetem, nagyon fáradok. Belefáradtam abba, hogy lassan huszonötévesen egy helyben toporgok, nálam alig idősebbek élvezik hogy baszogathatnak, és nem tudok kilépni belőle. Nem azért mert képtelen vagyok rá, hanem mert az egyetem nem hagy. Nem tudok tisztességes munkát vállalni, nem tudok elszakadni Budapesttől még legalább egy évig. Mert arra nem vagyok hajlandó, hogy levelezőn folytassam tovább úgy, hogy a hetemet végiggülizem a melóban, a hétvégéimet meg egyetemmel töltöm. Most legalább a hétvégém szabad. És ez a helyzet egyre jobban zavar. Legfőképpen azért zavar, mert nem így akarom élni az életemet, el akarok indulni, de még nem tudok....

Ha most idejönne a jótündér, és megkérdezné mit szeretnék, elég egyszerűen meg tudnám mondani neki: Veled szeretnék Élni. Ez így szépen hangzik, de azért én konkretizálom.... Olyan lakást szeretnék, amit kedvemre alakíthatok (sőt, alakíthatunk) Otthonná. Melletted szeretnék ébredni minden reggel, hozzád szeretnék hazaérni (még azután a fránya egyetem vagy a munka után is, nekem mindegy), Veled kapálni a kertet, Veled biciklizni a tavaszi napfényben és Veled élni át a hegycsúcsokon amint a lenyugvó nap a vörös összes árnyalatát ráfesti az alattunk húzódó hegyláncokra és völgyekre... Kertet szeretnék. Nem túl nagyot, de laposat, füveset, bokrosat. Meg pinciét:-) Azt is szeretnék, pincét vagy sufnit vagy garázst vagy akármit ahol fúrhatok faraghatok szerelhetek kedvemre. Ilyen kicsike kis házikót, gyerekszobával, nappalival, cserépkályhával, az erdő szélén. Hogy hol? Mindegy. De Miskolcból elegem van, elegem van abból hogy hülyének nézik és kizsákmányolják az embert, hogy a Bosch-ban dolgozó fejlesztőmérnök kevesebbet keres órabérben mint én "titkárnőként"... Budapestet is utálom... Este szép. Mert akkor csendesebb, elviselhetőbb, nyugisabb, nem jön szembe nyolcezer ember mire elérek a boltig. Olyan helyen szeretnék élni (mindegy hogy kelet vagy nyugat vagy Bp. külvárosa vagy Esztergom vagy....), ahol meg tudunk fizetni egy kis házat, ugyanakkor közel vannak a hegyek, a munkaadóm megfizeti azt az időt, amit elrabol az életemből, közel van az autópálya, hogy könnyen és gyorsan meg tudjuk látogatni a barátainkat és a családunkat hétvégenként...

Hát, talán csak ennyi. Hogy miért kavarognak ezek egyre sűrűbben bennem? Miattad, Csillogószemű. Amíg elérhetetlen távolban voltál, Te, aki köré ezeket az álmaimat szőttem, nem érdekelt, azt mondtam magamnak: "elökörködök Budapesten még két évet, aztán majd lesz valahogy"....most megzakkantam...egyre közelebbinek érezlek, és tudom nagyon jól hogy nem kéne ennyire előre gondolkodnom, de nem tudom kikapcsolni az agyam.....és időnként elbizonytalanodom magamban, hogy képes leszek-e melletted kivárni még azt az egy év szivatást az egyetemen....vagy hogy képes leszel-e Te megvárni engem, hogy ha most úgy döntesz hogy velem kezdesz Élni. Nevetséges, mi? Más ágyában alszol, mással élsz és én azon rágom magam vajon elég lenne-e Neked az, amit most én tudnék nyújtani...és azon rágódom,hogy: mi lenne, ha...

...ha Veled élhetném az életem...

január havának első napján

"Ugy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező,
fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink
egymásban tehetetlenűl,
mint elitélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;

irígyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent
egymásban mozdulatlanúl,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld."

(Szabó Lőrinc: Ujjaink)

kétezerhét deczember havának utolsó napján...

"Egy csók: a szem
kezdte vagy a szív –
mint néma kiáltás
ömlött ki a szánkra:

valamit akartunk
mondani, biztos,
egyet, ugyanazt,
s nem volt idő rá:

egy csók: a szemből
indult, vagy a szívből
s ajkunkra húzta
éhezni a lelket:
valami forró
csordult ki belőlünk,
édesen,
mint méz a virágból:

és már csak a két száj
élt, összetapadva,
két meztelen állat,
és ette a csókot...."

(Szabó Lőrinc: Csók)