KEGYETLEN ÚT - egy kuloár kimászásának története, Szabó Lőrinc tollából...

Mikor beleolvastam a versbe, a Tengerszem csúcs alatti kuloár jutott az eszembe róla, amit kicsit benéztünk és amelynek a tetején lévő "lapos" részen áll Zoltánöcsém a képen, mögötte a könyökénél éppen fellépek a tetőre...hogy milyen volt? Ezt talán a vers adja vissza legjobban...



"Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél
és hó szakad.
Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint
két jégdarab,
mint olvadó jég a hús melegében,
sír a szemem…
Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már
reménytelen.

Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez,
ez a kevés,
ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat
a lélek, és
elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,
vak lavinák.
Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis
csak visz a láb.

És ez segít, az állat, ez segít most,
a testi gép:
nélkülem jár s pótolja gyönge társát,
a lélekét.
Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz;
akármi: jobb!
Itt veszel, súgja, és szavára ismét
megindulok.

Igen, ez segít, ez a buta ösztön,
a félelem.
Neki a bőgő hónak! tántorogva
és részegen,
mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték
kínja füröszt;
saját sulyom görget a szél repűlő
szirtjei közt…

S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!
Teát, rumot!
Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?
Még nem vagyok!
Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…
Oly messziről?
S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban
puhúl a szőr. "


...a csúcsról lefelé jövet, útban a menedékház felé szerettem volna átteni a csákányt a jobb kezemből a bal kezembe...nem tudtam...ráfagyott a kesztyű...