can't stop

Vannak olyan tulajdonságai mindenkinek, amik annyira beleivódtak a személyiségébe, hogy nem tud rajtuk változtatni. Nekem is van ilyenem. Én nem tudok megállni.

Képtelen vagyok nyugton ülni, folyton hajt a kalandvágy vagy adrenalinfüggőség vagy mindenki nevezze aminek akarja. De beleőrülök ha több napig egyhelyben kell ülnöm.
Ha kiállok egy szikla szélére, nem a tériszony fog el, hanem ellenkezőleg: kétségbeesetten keresek valami kapaszkodót, amit megmarkolhatok, és mondogatom magamban: nem ugorhatsz le, nem ugorhatsz le, nincs rajtad az ernyő, nem ugorhatsz le. Néha tényleg félek tőle hogy nem fog használni. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni! Pusztán szeretem a zuhanás nyújtotta szabadságot, azt a csendet, a teret, ami körülvesz; ugynakkor robajlik a füledben a szél ahogy 150-el zuhansz lefelé...abszurd egy kissé...Semmiben nem tudok egyhelyben állni...
Az iskolai "parádékon" kerülgetett a legjobban az őrület...másfél óra...egy örökkévalóságnak tűnt...nekem mennem KELL! Jobban elfáradok egy óra állásban mint öt órányi gyaloglásban. Ezek a fizikai kényszereim... Amit viszont nem értek, hogy a kapcsolataimban miért van ez ugyanígy. Miért nem vagyok képes kivárni? Talán jobban megélem a változást, mint mások? Talán a gyengeségem jele a türelmetlenségem? Nem tudom. Azt tudom csak, hogy egy kényelmetlen szituációt nem tudok sokáig tétlenül nézni, az ellen tennem kell valamit...volt olyan időszak, amikor nem ilyen voltam, volt amikor nem tettem...csak tűrtem, nyeltem, és ez belülről emésztett fel és fájt...talán az újabb fájdalom elkerülés miatt, saját védelmemre alakult ki bennem, hogy amíg nem érzem a biztonságot, addig sosem állok meg, mindig változtatni akarok: javítani, építeni, szebbé-jobbá-szorosabbá fűzni...vagy ha így nem megy, hát ellenkezőleg...
Vagy építem, vagy bontom a kettőnk közé húzott falaimat...az nekem nem megy, hogy csak álljak és nézem a félig lebontott falat, és felette átvetve néhány szót cseverésszünk kitudja meddig...lépnem kell: mennem kell, vagy maradnom...és tudom csak egyszer állok meg...de akkor örökre...